Tükörkép..és... kettő

Csak úgy céltalanul sétálgattam az erdőben.

Csodálatosan szép idő volt. A nap bújócskázott az ágak között, a tisztásokon virultak a virágok.

Minden csupa lüktetés és élet volt.

Mélyet szívtam a levegőből. Virág, fa,moha és meleg földszaga volt.  Valami fantasztikus keverék.

Behunytam a szememet és a nap felé fordultam.

A meleg jólesőn járta át a tagjaimat.

Éppen ideje volt már egy kis lazítás. Sok volt ez a hét, sőt ez a hónap.

Megkezdődött az iskola, megint reggeltől késő estig az a sok gyerekzsivaly. No meg a tanárok.

Mindenkinek volt valami baja. Hol a gyereke betegedett meg, hol a feje fájt elviselhetetlenül, gyakran a beosztásra panaszkodtak, meg a tanáriban a szomszédra. Hiába no, mikor ennyi nő egy rakáson van, mindig van valami baj. No de mindig ez van, már megszokhattam volna az évtizedek során.

Mégis mindig óriási izgalommal vártam én is az iskolakezdést. Talán jobban is, mint némelyik kis elsős. Főleg az izgatott, vajon megint micsoda gyöngyszemet találunk az iskolaév során a gyerekek között. Vajon kikre leszünk büszkék, ki miatt párásodik el a tekintetünk, amikor elballag.

Ezt soha nem lehetett tudni. És ezt szerettem én annyira az iskolában.

A varázslatot, a pillanatot, mikor egy tanuló szárnyalni kezd. Kinyílik az értelme és messze lekörözi a többieket. Az ám az igazi mámor, a részegítő boldogság. Soha nem tudtam betelni vele.

Valósággal végzetes függésbe kerültem ettől az izgatott, folytonos várakozástól.

Hát ezért lettem tanár, aztán ezért lettem igazgató. Ott akartam lenni a varázslatnál, ott akartam bábáskodni én is.

Valami halkan megreccsent kicsit távolabb előttem. Legalábbis úgy véltem.

Meglepődve nyitottam ki a szememet. Hiába meresztgettem, semmit nem láttam a fák között. Alaposan vizslattam a földet, majd felnéztem az ágak közé is.

Semmi állatot nem láttam, még madarakat sem.

Nem értettem a dolgot. Biztosan képzelődtem – gondoltam, majd továbbindultam.

Azonnal érkezett megint egy halk roppanás. Nem is, mintha kövek súrlódtak volna egymáshoz.

De nem láttam köveket sehol sem.

A kíváncsiság nem hagyott nyugodni, gyorsabban szedtem a lábamat. Utána akartam járni a dolgoknak. Mentem tovább az ösvényen, aztán nemsokára egy patakpartra értem. Megtorpantam a látványra.

Egy félmeztelen, szakállas férfi térdelt a patakparton, derekát és lábát fehér lepedőbe tekerte. Ütemesen ringott előre-hátra, közben a kövek halkan ropogtak a térde alatt.

A szemét is behunyta. Mint valami rituálé.

Gyorsan elővettem a fényképezőgépemet  és elkattintottam.

Kár volt.  Túl gyors voltam.  Később kellett volna fotóznom, mert ami ezután következett, minden képzeletemet felülmúlta.

A férfi ügyet sem vetve rám egyre gyorsabban hajladozott, míg a homloka a vizet nem érintette.

Ekkor egész testében megrázkódott és egy csodaszép sellővé vált. Vakítóan csillogott a napsugár a szivárványszín pikkelyein, meg hosszú, szőke, derékig érő hullámos haján, ami szemérmesen eltakarta domborodó keblét.  Rám emelte a pillantását, szinte hívogatott.

Szinte transzban mentem oda hozzá. Mikor előtte álltam, bólintott, hogy hajoljak közelebb.

És ekkor történt az igazi csoda.

Egész életemben a varázslat pillanatát  áhítottam, de ilyen közel még soha nem voltam hozzá. Mindig csak egy lépéssel hátrébb, de most egészen benne voltam. Szinte éreztem a delejező erőt, ami a sellőből áradt.  Néztem a szemét, azt a csodálatosan szép, smaragdzöld szempárt, ami hívott, vonzott.

Megcsókolt. Csak egy röpke pillanat volt, szinte nem is éreztem az ajkát a számon, olyan volt, mint egy pillangó szárnycsapása.

A világ hirtelen kitágult. A fényképezőgépem eltűnt. Én pedig picire zsugorodtam.

Aztán boldogan ugráltam kövekről, kövekre, majd hangos brekegéssel egyenesen bele a patakba.

A hűs víz kellemesen folyta körül nedves bőrömet.

Visszanéztem.

Még láttam, amint egy kislány boldogan sikongatva  fut tova az ösvényen. Szőke haja szertelenül verdeste a hátát.

( A fenti történetet egy kép ihlette, az eredeti képet itt tudod megnézni:

http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/293-kreativ-iras-kep-alapjan-90 )

 Kettő

Büszkélkedni  jöttem. És ünnepelni.

Most lett kétéves a blogom.

Egy kétéves már szépen, magától jár és kezdi felfedezni nem csak saját magát, 

hanem a világot is megtapasztalja minden érzékszervével maga körül. 

A blogom is megindult a maga útján.  Néha magára hagyom, néha megint megfogom a kezét és vezetem tovább, előre.

Vigyázok rá. De többnyire hagyom, hadd kalandozzék egyedül.

Köszönöm nektek, kedves olvasóim, hogy itt vagytok, olvassátok az írásaimat és követitek a blog növekedését.

Örömmel tölt el, hogy szellemi táplálékként szolgálhatok nektek a mindennapjaitokban 

mai sztorijaimmal.

Kövessétek továbbra is a blogomat és jelezzetek vissza, ha valami nagyon tetszik.

Tudjátok, egy kétéves is szereti hallani a környezetétől, hogy milyen ügyes…és szép.

Köszönöm.